Rockant dühöngő 2.

Peroneus emelő

Tegnap reggel pofára estem mint a vajaskenyér. Sajnos nem képletesen, mert az nem annyira fáj a fizikai testnek, hanem konkrétan. Ez nem igazán tartozik a "rockant dühöngő" cím alá, elvégre mindenki el tud esni, nem kell ahhoz betegnek lenni. De ez az esés konkrétan amiatt volt. Az utcán ugyan hordok peroneus emelőt (lábfej emelő), de otthon elég kényelmetlen lenne, így lógó lábfejjel sétálgatok, ami sűrűn beleakad ebbe-abba.
Amiért leírtam ezt, az az, hogy rájöttem mennyire relatív az idő. Tudom, Einstein már leírta, ismerem a forró kályhás történetet. De megtapasztalni ritkán szoktuk ezt. Szóval dől az ember, mint a fa. Egy pillanat alatt rájössz, hogy innen már nincs visszaút, becsókolsz az anyaföldnek. Ezt viszont képletesen értem, mert az anyaföld harminc méterrel lejjebb van. Ez volt az a pillanat, amikor az agyam felvillantotta a lehetőségeket. Nyilván nem sok volt, de megmutatta azt a keveset. A tv-állványon van egy gömb. Nem, ha azt elkapom, akkor borul minden. Akkor a gömbön belül, vagy kívül próbáljam meg magam lassítani? Első gondolat: belül. De akkor lehet, hogy megcsúszik a karom és lelököm a tv-t. Érted, nem az a fontos, hogy ne törd össze magad, nem a nyugaton élünk, hogy vegyünk egy új tv-t, ha eltörik. Á, dehogy: életed árán is az értékeidet véded. Mert az mutatja meg, hogy mit értél el az életben. Gáz van, nagy. Szóval akkor marad a bütykön kívüli terület, ami az asztal éle. Jobb mint a semmi, odatettem a karom. Mondanom se kell, hogy szétvágta a könyökömet, de a tv még mindig él. A térdem még nem ért le, de már néztem a falat, meg rajta a csövet, hogy vajon a másik kezemet a talaj, vagy a fal fele indítsam támasznak, ugyanis ha a földre teszem és a falon a fejemmel támaszkodok meg, az nem biztos, hogy jót tesz a további gondolkodásomnak. Sikerült földet érnem. Nem tudom, hogy jól döntöttem-e esés közben, de a lényegen nem változtat. A térdem dagadt, a jobb karom megrándult egészen a gerinc melletti izmokig. A bal csuklóm is meghúzódott egy csöppet, ma reggelre meg a jobb bokámat is érzem. (Hát mit várhatnék, mikor mind a 120 kilóm ráesik az ízületekre?) Fél hatkor ébredtem a fájdalomra. Igazából szerintem nem az idő lassul, hanem az agy gyorsul be ebben a helyzetben. De ami megdöbbentő: a választ a tudatodra bízza még így is. Csak kérdéseket tesz fel, hogy mi legyen. Viszont a válaszok sebessége is lenyűgöző, ha jól sejtem ilyenkor nem gondoljuk túl a dolgot, mint normális esetben. Jó lenne megtanulni ezt a gondolkodási sebességet, szerintem éveket nyernénk vele az élettől. A tudományos álláspont szerint viszont pont az a baj egy esés közben, hogy az ember gondolkodik. Megfeszül. Két tornádóban elszállt emberről láttam egy dokumentum filmet. Az egyik meghalt, a másik túlélte, pedig jóval távolabb találtak rá. A kutatók arra jöttek rá, hogy aki életben maradt, valószínűleg eszméletlen állapotban repült így nem tudott (rossz) döntéseket hozni és teljesen el volt lazulva a teste. Nem állt ellen semminek, mint egy makacs, öreg fa.