Interjú a halottak ápolójával

Belépek egy terembe. Két, félig katatóniás ember van bent, egy fiatal férfi és egy idős nő. A férfi ül, a nő sétál. Körbe, körbe és ismét körbe. Időnként mind a kettő motyog, de egyébként még a mozgásuk is mozdulatlanságot sugall. Egy nagy kórházi váróteremnek tűnik a hely, mocskos, szürke, kellemetlen. A bejárattal szemben egy nagy kétszárnyú csukott faajtó van. Az egész teremben ez tűnik egyedül élőnek. Igen, képzavar számomra is, pedig én itt vagyok. Furcsa érzés ez, megmagyarázhatatlan. A gondolatok egyszerűen a földre esnek, nincs hova menniük, nem lehet követni őket. Megjelenik egy fiatal, fehér köpenyes nő, mosolyog, integet. Odakerül elém. Igen, szó szerint. Teleportál? Megkérdezem:
- Szia! Te most teleportáltál?
- Szia!  Nevezzük így, ha ezt érted.
- Nevezhetnénk máshogy is?
- Persze, ez csak egyfajta kép, a kép mozog, tudod követni. Egy kivetülés.
- Értem. - mondom, holott egy árva szót sem fogtam fel - ki vagy te?
- Kinek látsz?
- Kórházi nővérnek.
- Minek látod ezt a helyet?
- Egy lepukkant egészségügyi létesítmény várótermének.
- Akkor az. Kórház, nővérrel. Mondjuk elég szörnyű kép van a fejedben a földi egészségügyről.
- Földi?
- Majd elmondom, ha az igazi kérdést teszed fel.
- Mi ez a hely? Tudom, kórház nővérrel, de kik a betegek?
- Halottak.
- De hát élnek!
- Nagyon kevés fogalmad lehet az életről, ha ezt annak látod. Halottak, mert meghaltak, halottak, mert nem élnek. Halottnak nevezzük őket, amíg nem jönnek rá, hogy élnek.
- Ezt még mindig nem értem.
- Halottak, mert ez nem élet. A Földön halottak, eltemették, elhamvasztották őket. De ott maradt egy részük, ebben az állapotban, amiben most látod őket. Egy idő után idekerültek. Idehozta őket valaki, vagy elküldték őket a földről. Esetleg, ha így jobban érted: elengedték. Gyertyát gyújtottak és azt mondták: "menj békével, oda, ahova menned kell". Érted?
- Nagyjából. De nem erre való a temetés? Hogy gyertyát gyújtsunk és elengedjük a halottainkat?
- De, erről kellene, hogy szóljon. Ám erről szól-e valójában? Ha meghal valakid, akit szerettél, akkor ott vagy te, és nagyon sajnálod magad, hogy már nincs veled a halott. Ha volt leszármazottja, az egyszerre gondol arra, hogy szegény én, elveszítettem az xy-omat, meg arra, hogy vajon mennyi volt a bankbetétjén. Van ott rosszakaró, aki el sem akart menni a szertartásra, csak képmutató és önmagát féltette attól, hogy megszólják. Ezek után képzelheted, hogy a halott egyedül van és csodálkozik. Eltelik egy kis idő és ők belekövülnek ebbe az érzésbe. Áll és hall. Hallgatja, hogy a társa éjjelente zokog, a fia szidja, mert nem hagyott rá semmit, a temetés sokba került, az ellensége elégedetten dörzsöli a markát...
- Most úgy érzem, újra meg kell kérdeznem. Ki vagy te, és mi ez a hely?
- Ez az a hely, ahova az ilyen fásult, megkövült, gondolattalan halottak kerülnek. Én az vagyok, aki figyel rájuk. Mást nem kell tenni, rájönnek maguktól is, hogy nem jó amit megélnek és akkor elkezdenek unatkozni. Kérdéseket tesznek fel, "felélednek". Én nem vagyok nővér, ez pedig nem kórház. A kultúrád, a pénzed, a földi léted, a hited határozza meg, hogy minek látod. Egy ősi törzs tagja engem varázslónak lát, ezt a helyet pedig egy nádkunyhónak.
- Hm. Értem. Akkor ez fokmérője az én gondolkodásomnak is. Mennyi időt szoktak eltölteni itt a halottak?
- Ez eléggé értelmezhetetlen kérdés itt. Nem használunk időt, mert felesleges.
- Hogyan?! Az időt használni? Az idő tény, halad, megállíthatatlan.
- Neked. Nekünk nem. Használjuk ha kell, mint egy eszközt, de nem törvényként. Ez nem az a világ.
- Más-világ?
- Más. De ez itt még nem a világ, ez csak átmenet a világ és a más-világ között.
- Valami purgatórium féle eszmére gondolsz?
- Itt annak a szónak se sok értelme van. A halottaink érezhetnék purgatóriumnak, de ahogy mondtam, egyelőre halottak. Ha magukhoz térnek, akkor viszont tovább akarnak menni és mehetnek is, ezért nekik sem jelenti azt a purgatóriumot, ami a te fejedben létezik.
- Észrevettem azt a faajtót ott szemben...
- Igen, ott mennek ki, ha magukhoz térnek.
- Mi van ott?
- Várj, kinyitom.
Kitárja a kétszárnyú ajtót, meglepően könnyen nyílik a méretéhez képest. Rám néz, és mintha olvasna a gondolataimban, elmosolyodik.
- Persze - mondja - itt a szavaknak sincs igazi értelme. Az ajtó, ahogy közben rájöttél, nem ajtó, nem fa, nem kétszárnyú, nem létező. De azért használjuk azt a fogalmat, ami a fejedben van. Nézz ki az "ajtón" - mosolyogva nyomja meg az utolsó szót.
Kinézek, de nem látok messzire. Gyönyörű, füves terület, de köd van fölötte, ami eléggé behatárolja a látótávolságot. Most mellénk ér az idős nő, a "halott". Valamit motyog, de nem értem. Elér az ajtóig, átsétál előtte és ekkor eltűnik a fű, a köd, a mező, minden. Egy elég csúnya, szinte posztapokaliptikus világ jelenik meg az ajtón túl. Aztán a nő továbbcsoszog, a látvány visszaváltozik. Nagyjából értem, de megkérdezem, hogy mit láttam.
- Ez az asszony ilyennek látja a világot. Neki nem szép, és ahogy láthattad, nem is igazán világ. Inkább amolyan világvége utáni képzet.
- Akkor ez az ajtó mutatja meg, hogy felkészültek-e?
- Igen, megmutatja, de általában mire ki kell nyitni, addigra felkészültek. Inkább arra használjuk, hogy az észhez térésük után megnézzük, hogy milyen tanítót kell melléjük rendelni.
- Hogy érted ezt?
- Amikor itt feleszmélnek, akkor még nagyon sokat kell tanulniuk, felidézniük. A kapun túli kép megmutatja, hogy milyen gondolatok maradtak a fejében, hogy milyen hitekkel érkezett vissza közénk. Ezután jön egy tanító, aki ezek alapján fogja visszavezetni az itteni életbe. Persze ez csak átmeneti - mint a földi élet - de ahogy ott is szükség van egy folyamatra, aminek a végén elmondhatod, hogy felnőtté váltál, úgy itt is szükség van egy folyamatra, ami a felnőtté vált énedet még egy szinttel feljebb tornássza. De ez már nem ennek a helynek a feladata, a mi feladatunk azzal ér véget, hogy kilép a halott, - aki addigra már nem halott.
Elgondolkodtam. Ezer kérdésem lenne, de érzem - nem tudnám felfogni a választ. Inkább elköszönök, sétálok körbe a halott asszony mögött. Talán még motyogok is. Azt hiszem, ezentúl elengedem a halottaimat. Elküldöm őket, ne az én önsajnálatom tartsa "lent" őket. Talán még egy fohászt is elengedek, hogy ha rám kerül a sor, akkor nekem se kelljen katatóniás állapotban lézengenem a földön, sem a halottak kórházában... Visszalépek a nővérhez, egy kérdés jutott az eszembe:
- Rendben, a temetési szertartások nem mindig jók, de mi van azokkal a tanításokkal, amik a halál utáni utat tanítják meg nekem? A Tibeti halottaskönyv például?
- Azok egy fokkal jobbak, de természetesen, ha megtanulod és hiszel benne, akkor elég kellemetlen lehet az átmenet onnan ide. Gondolj bele, a Tibeti halottaskönyvben szörnyekkel kell megküzdened. Jobb, ha kialakítod a saját hitedet ebből a szempontból, mindenféle kín nélkül. Hidd el, nagyon egyszerű ez az egész. Rájössz, hogy meghaltál, és odaképzeled magad, ahol lenned kell. Jobb szavakkal,  mint képekkel. A képek hatnak. Azonnal. Bármi fordul meg a fejedben, azonnal ott vagy. Ezzel egy egészen kellemetlen ugrálás következik a képeid között. Felesleges. Mondd: "oda akarok menni, ahova mennem kell!". Nem kell mindenkitől külön-külön elbúcsúzni, felesleges. Egy a világba kiáltott "viszontlátásra!" hatékonyabb.
- Köszönöm! Viszontlátásra!

The End

Míg fiatalabb voltam, soha nem értettem, hogy miért vannak annyira kipellengérezve a negyvenesek. Egészség? Az erő fogyása? Akkor már hosszabb és nagyobb kocsi kellene? Viagra? Fenéket. Akkor kezdődik az, hogy folyamatosan halnak meg a gyerekkori hőseid, akikkel fiatalon együtt éltél, akik végig veled voltak és azt hitted, hogy veled is maradnak. Mert halhatatlanok. Az agyam egy része még mindig hiszi ezt, de mindig ott az a fránya másik rész, aki azt mondja, hogy vége, halott vagy. Isten veled Gene Wilder. Ígérem, sokat fogok még röhögni a Vaklármán.

Képtelenség

Kedves naplóm!
(Már megint beragadt az Enter, de időben megállíottam. Csak fél kilométert ment le az oldal.) Szóval a címről szól ez a... valami. Mondjuk, hogy bejegyzés. Nem vagyok egy mozgó ember. Úgy értem, hogy nem mozdulok ki, elvagyok a magam mocsarában. Sokan szóltak már rám, hogy ki kellene mennem a világba, társaságba, emberek közé. Én mindenre tudtam (tudok) választ adni, csak most megígértem magamnak, hogy őszinte leszek. Lássuk:

1. Ki kellene mozdulnod:
Válasz: nem kell. Jól megvagyok itt bent. brrrr. Hamis. Néha igenis hiányzik valami az életemből.
2. Menj el társaságba:
Válasz: nincs kedvem ismerkedni, nem tudok ismerkedni és jól megvagyok itt magamban. Nincs is hova mennem, nincs olyan társaság, amit ismerek, akik befogadnának. Introvertált vagyok. (Ez a legújabb kedvencem, így ráfoghatom a pszichológiai beállítódottságomra a lustaságomat.) brrr. Nem igaz. Nagyon hirtelen fel tudok sorolni legalább három helyet, társaságot, egyesületet, ahol nagy valószínűséggel szívesen látnának ismeretlenül is.

Ideérve viszont megkérdezheted, hogy akkor miért magyarázom ki magam állandóan, ha egyszer nekem se jó, amit csinálok (vagy amit nem csinálok)? Azért mert képtelen vagyok rá. De szó szerint. KÉP-telen. Nincs a fejemben semmi, amikor arra gondolok, hogy el kellene mennem valahova. Egy sötét, ködös, füstös gondolatkezdemény. Belegondoltál már ebbe? Amikor elindulsz dolgozni, vagy boltba, akkor az egészet végignézheted az agyadban, mielőtt megtennéd az első lépést. Felöltözöl, kinyitod az ajtót, becsukod az ajtót, eljutsz a boltig, bemész és adott esetben még egy előre megírt listád is van, amit a fejedből kellett kibányászni, mivel általában azt vesz az ember, ami nincs otthon. Ha nincs a fejedben kép a tésztáról, akkor hogy fog eszedbe jutni, hogy az hiányzik? Elvégre fogalmad sincs, hogy mi a franc az a tészta. Gondolom ezért sem lehet könnyű vaknak lenni, nekik saját belső "képet" kell hozzárendelni egy szóhoz, amit talán a tapintással lehet helyettesíteni. Talán. Nem beszéltem még vak emberrel, de most, hogy ez felmerült bennem, lehet, hogy letámadok egyet az utcán a kérdéseimmel. Szóval hogyan tegyek életszerű képet az agyamba, ami megmutatja előre, hogy mit kell tennem? Hogy mire számíthatok, ha benyitok egy ismeretlen ajtón, ismeretlen szemek közé, amik rámszegeződnek? Nos, erről már van képem és érzésem is. Vörös arc, bőséges zavar és makogás. Kerülöm ezeket a tüneteket, amíg csak lehet. Miért nem helyettesítem ezt a képet egy barátságos hozzáállású ember kedves tekintetével? Azért, mert többször találkoztam barátságtalan, hivatalos, vagy éppen agresszív tekintettel? A méret a lényeg? A több felülírja a kevesebbet? Az a pár pozitív alkalom elsikkad az emlékek között? Nem tudom. Próbáltam már képet létrehozni valami jobb kifejletről, de  mindig ott dübörög az agyam hátsó részén, hogy ez csak tákolt kép, nem igazi emlék. A kép alapján eldöntöttem, hogy most már tényleg elindulok. Esetleg meg is terveztem az útvonalat. A helyet. Láttam magam, ahogy nyitom a bejárati ajtót, mert ezt már sokszor megtettem, tehát van róla képem, emlékem. Aztán mikor tettekre kellett volna váltani a képzeteket, akkor bizony leültem a seggemre és úgy döntöttem, hogy bekapcsolom a gépet és megnézem, hogy várhatóan merre mozdul a bitcoin árfolyama.
Szóval mi a megoldás?
Tisztázom magamban az értékeimet, mert az önértékelés hiányát mindenki megérzi, és még az is belém rúg, aki egyébként Teréz anya kedvességével van megáldva.
Megpróbálom elKÉPzelni a jó kezdetet, a jó embereket, a jó befejezést.
Összeszedem magam és a kép vonzásának engedve elindulok felfedező útra.
Hogy megteszem-e? Meglátjuk.

Bemutatok magamnak. Bemutatom magam. Nekem mindegy.

Kedves naplóm!
Én csak én vagyok. Egyszerűen: vagyok. Foglalkozásomra nézve rockant vagyok, ahogy láthatod a blog címében is. Tizenhat éves voltam, mikor sikerült nyugdíjba menni, most negyvenhárom vagyok, de már nem vagyok nyugdíjas, csak ellátásos. Jog és egyéb biztonság nulla. Nem fogok (dehogynem) politizálni, de néha eszembe jut, hogy amelyik jogszabály rám vonatkozik, arról szívesen káromkodnék egy keveset. Ergo a blog 16 éven felülieknek szól időnként. Majd kiírom, bár csak magamnak. Tanulmányaim voltak. Papírjaim vannak, most éppen kétféle, de a zewa a kedvencem, mert puha.  A blognak nincs célja, nincs mondanivalója. A pszichiáterem azt mondta, írnom kellene egy naplót. Nincs hozzá kedvem, nem voltam soha író ember. Hallgató ember vagyok, ebbe belefér a zenétől kezdve a saját fejemben beszélő hangokig minden. Olvasó is vagyok, Kafka és a klasszikus oroszok nem annyira, de ezen kívül bármit olvasok, ami betű. Egyetlen könyvre emlékszek amit félbehagytam: Nat Roid (Tandori Dezső): De maradj halott... volt a címe, erre emlékszek, mert amit elolvasok, annak az írója és a címe valahogy kiesik. Tehetnék ellene persze, de minek? Ha valaki kérdezi, hogy olvastam-e ettől azt, akkor megkérdezem, hogy miről szól. Ez jó nekem és jó annak is, aki ajánlja, mert így felidézi és nem felejti el. Látod, így tudom megmagyarázni, hogy nem is vagyok hülye. Holott... A helyesírásomat ne nézd, nem lényeges.  Ha eszembe jut, írni fogok. Mindenről ami ér, meg arról is, ami nem. Ha történet jut eszembe, azt írom le. Történet nem szokott eszembe jutni, de az ördög nem alszik. Bezzeg, ha én nem alszok, meghalok a negyedik napon. Sok minden érdekel, még a tudománytalanság is. Főleg az. Ugyanis a tudomány havonta többször is az életem része, tekintve, hogy sokszor és sokféle orvoshoz járok, de amikor már ők is azt mondják, hogy "Isten tudja", akkor az ember elkezd elmélkedni meg agykontrollozni. Meg autogén tréningezni, amit nem mellesleg orvos írt fel. Aztán meg halottakat látni. De ilyenkor beveszem a nyugtatóimat, nyugi. A betegségeimet nem írom le egyelőre, ha lesz folytatás, előbb-utóbb ki fog derülni. Egyelőre ennyi, már az is valami, hogy ennyi év halogatás után, ennyit leírtam. Soha nem gondoltam volna magamról.