Küldetés

Azt a küldetést kaptam, hogy csináljak valamit, ami kreatív. Hát nem megy. Valahogy kihalt belőlem az évek alatt, mert nem volt rá szükség. Persze volt idő... Igen, voltak idők. Anyámmal talicskát kreatívkodtunk össze, hogy a csirkékig eltoljuk a tápot. Mert neveltünk vagy nyolcezret. Nem tudod, hogy mit jelent ez, ha nem éltél benne. Először is, a csirke dilis. Hideg, meleg, félelem: mindegy. Összeállnak mint a galuska. Mi következik ebből? A középső kör, az elit... hát az elpusztul. Ezért az első pár napod azzal telik éjjel-nappal (szó szerint), hogy mellettük vagy egy kempingágyon, és ha nagyon torlódnak, akkor széthajtod őket. Reggel a váltás körbemegy és összeszedi az elpusztult csirkéket. Amikor mi csirkéztünk, a 90-es években, a cégeknek, TSZ-eknek jóval fontosabb volt a profit, mint a termelők, ezért adták a csirkét válogatás nélkül, a rossz tápot meg minden szart. Ha meg nem neveltél elég súlyt, akkor még te tartoztál nekik. Persze amilyen a mi szerencsénk, természetesen sokba került ez nekünk. Szóval pusztultak szerencsétlenek. Ha hideg volt azért, ha meleg azért. Reggelente összeszedtük, zsákba tettük és elástuk. Százával. Volt ott minden, ami természetellenes. Olyan csőr, mint az olló szétnyílt szárai (oldalra), máig gondolkodom, hogy hogyan evett és ivott, elvégre a csőre két vége leglább egy centire volt egymástól. Volt négylábú csirke. Volt agresszív. Azt ki kellett emelni, mert nekiment a többinek és véres masszává csípte. Megettük. Etetés, ötven kilós zsákokból, iszonyatos mennyiségű víz, mert az automata csirkeitató nem a 90-es évek egyszerű embereinek a pénztárcájához való. Természetesen közben nem lehetett takarítani a helyüket, mert akkor felkavarodik az ammónia és az egész állomány azt szívja. Időnként száraz szalma vagy forgács kerül alájuk és akkor egy darabig szárazak maradnak. Aztán újra, majd megint. Amikor eljön a kocsi, hogy elszállítsa őket - természetesen hajnali háromkor - akkor elindul négy-öt ember és szedegeti a csirkét. Utálatos dolog ez az egész, főleg, ha valamilyen érzelem fűz az állatokhoz. Egy lábát kell megfogni, mert ötösével kell a kocsihoz vinni. Öt az egyik kezedben, öt a másikban. Ha két lábat fogsz, nem fér bele a kezedbe. Amikor a kocsi elmegy, kell egy ember rá, aki figyeli a mérést. Mert ugye, mérésnél is el lehet csalni egy csomó pénzt a termelőtől. Ugye nyilván sejted, hogy a hajnali ébresztő és a kemény munka után még egy jó százast elfurikázni egy zörgő ifán, nem a legjobb elfoglaltság?

                                                                  Ez itt egy IFA.
                                                             
 Magadtól biztos nem terveznél ilyen napot. Mindegy, a csirke már odavan, ott a hatalmas hely, húsz centi vastagon csirketrágyával. Hát azt fel kell kaparni lapáttal. Fel bizony, fel bizony. Aztán kitalicskázni a halomra. Amit vagy elvisz valaki, vagy forgatod, hogy ne égjen. Akkor én már nem voltam elég erős ahhoz, hogy feltoljam a halom tetejére, de lapátolgattam. Kész van, tiszta a terep, jöhet a meszelés, fertőtlenítés. Az etetőket, itatókat el kell súrolni - gyökérkefe, ultra, meg nyakig szar. Aztán várhatjuk a következő adagot. Ehhez azért még hozzátartozik egy apróság, mi először nem a saját tanyánkon neveltük őket, hanem másén. A meleg lakás bent volt a városban lezárva, mi meg kint voltunk egy olyan tanyán, ami zárva volt. Na jó, nem teljesen. Panel! falakból volt egy szoba-fürdő kombó, meg még egy külön bejáratú szoba. Hát itt akart apám bajuszt növeszteni. Gondolom reszketett a keze a hidegtől, borotválkozás közben. Persze később le kellett neki vágni, mert reggelenként deres volt, az meg nem tesz jót az egészségnek. Ez idő alatt én legtöbbször nem voltam otthon, mert kollégiumban laktam. De egy idényt lehúztam ott. (Volt is egy pár tüdőgyulladásom, utoljára már szólt az ottani körzeti orvos, hogy nem kéne többet összeszedni mikor még a régi is hallatszik. Meg egyébként is elmehetnék a saját körzeti orvosomhoz. Mert ugye az meg a városban volt.) Egyébként ha jól belegondolok, kollégiumban 87-88 ban voltam. A bátyámé volt a külön szoba. Nem irigylésre méltó, mielőtt arra gondolnál, hogy a szerencsés flótás kifogta Amerikát. Onnan ágyból lehetett nézni a csillagokat. Ami gyönyörű. Nyáron. És neki egyedül kellett belehelni a szobát. Volt fűtés, persze, de meleg az nem. Később elköltöztünk saját tanyára, saját magunknak "csirkézni". Ott legalább volt meleg. Szóval itt volt az az ominózus talicska, amit anyámmal összekalapáltunk. Faanyag mindig van tanyán és legalább egy motorkerék is. Napokig kalapáltunk, a kutyák meg néztek. Igen, kell kutya, mert ha csirkéd van, akkor a vadon élő állatok terülj-terülj asztalkámnak nézik a helyet és viszik a pipit. A környék összes macskája, rókák, meg ami van. Szerintem ilyenkor még az amúgy növényevő állatok is ott vadásznak az ember csirkéjére. Vérgőzös vadászatokat tartanak az őzek, a vadnyulak... Szóval megint eltértem a tárgytól. Kész lett a talicska. Első körben nem mertük nagyon megterhelni, egy fél zsák tápot tettünk rá. A taliga tíz méter után esett atomjaira. Akkor lehervadt a mosoly az arcunkról, vödörbe mertük a tápot és mentünk etetni...