Napló

Hát megvolt az orvos. Két orvos, az egyik nem volt betervezve. Az állandó köhögés miatt mentem el a fül-orr-gégére, "rövid" várakozás után röntgenen is voltam, utána kaptam orrspray-t meg allergiagyógyszert, hátha... Az andrológián is túl vagyok, felírták az injekciómat, meg a vérvételi beutalót. Ez jó, mert ezzel valamikor januárban, az endokrinológus beutalójával meg december közepén kell mennem és ugyanazt az adatot kérik. Mondhatnám, hogy mindegy, de én fizetős vérvételre járok, képtelen lévén végigállni az sztk-ban sort. 

Írnom kellene a sortársi tanácsadónak, hogy most már mehet a buli, de sajnos ha egyszer megszakítok, vagy szüneteltetek valamit, akkor nagy valószínűséggel soha többet nem indítom el újra. Hogy miért? Ha tudnám, akkor ez nem jelentene gondot. Nem az a probléma, hogy nem megyek, vagy nem folytatom az adott tevékenységet (mint pl. a szobabicikli, amit évekkel ezelőtt abbahagytam, azóta itt áll a szobában), hanem az, hogy nem folytatom, de nem is zárom le végleg. Eladhatnám a szobabiciklit, lezárhatnám magamban az ügyet és kimondhatnám, hogy nem megyek a tanácsadóhoz, de ez nem megy. Szóval ott lebeg folyton a tudatomban, hogy egyszer (soha) felülök a szobabiciklire, vagy összeszedem magam és kérek egy időpontot a tanácsadóhoz, vagy előveszem a szintetizátort, vagy valamelyik NLP tananyagot, amit kifizettem, egyszer végigcsináltam, utána félretettem, hogy majd újra megcsinálom. Szóval igazság szerint a lezárást kellene megtanulnom, bevallani magamnak (és másnak), hogy nem fogom többet elővenni az adott dolgot. Túllépni rajta. Igen, ez lenne a helyes kifejezés és a helyes eljárás. De nekem itt lebegnek ezek az elhagyott, lezáratlan dolgok és minden nap gondolok rájuk, hogy "kellene". Kellene ezt, meg azt. Folytatni, elkezdeni, újrakezdeni. 

Időközben befejeztem még pár könyvet Lorre-tól, el is fogyott, ami az olvasón volt. Most újra Stephen King-et olvasok. Hiányzott.