Képtelenség

Kedves naplóm!
(Már megint beragadt az Enter, de időben megállíottam. Csak fél kilométert ment le az oldal.) Szóval a címről szól ez a... valami. Mondjuk, hogy bejegyzés. Nem vagyok egy mozgó ember. Úgy értem, hogy nem mozdulok ki, elvagyok a magam mocsarában. Sokan szóltak már rám, hogy ki kellene mennem a világba, társaságba, emberek közé. Én mindenre tudtam (tudok) választ adni, csak most megígértem magamnak, hogy őszinte leszek. Lássuk:

1. Ki kellene mozdulnod:
Válasz: nem kell. Jól megvagyok itt bent. brrrr. Hamis. Néha igenis hiányzik valami az életemből.
2. Menj el társaságba:
Válasz: nincs kedvem ismerkedni, nem tudok ismerkedni és jól megvagyok itt magamban. Nincs is hova mennem, nincs olyan társaság, amit ismerek, akik befogadnának. Introvertált vagyok. (Ez a legújabb kedvencem, így ráfoghatom a pszichológiai beállítódottságomra a lustaságomat.) brrr. Nem igaz. Nagyon hirtelen fel tudok sorolni legalább három helyet, társaságot, egyesületet, ahol nagy valószínűséggel szívesen látnának ismeretlenül is.

Ideérve viszont megkérdezheted, hogy akkor miért magyarázom ki magam állandóan, ha egyszer nekem se jó, amit csinálok (vagy amit nem csinálok)? Azért mert képtelen vagyok rá. De szó szerint. KÉP-telen. Nincs a fejemben semmi, amikor arra gondolok, hogy el kellene mennem valahova. Egy sötét, ködös, füstös gondolatkezdemény. Belegondoltál már ebbe? Amikor elindulsz dolgozni, vagy boltba, akkor az egészet végignézheted az agyadban, mielőtt megtennéd az első lépést. Felöltözöl, kinyitod az ajtót, becsukod az ajtót, eljutsz a boltig, bemész és adott esetben még egy előre megírt listád is van, amit a fejedből kellett kibányászni, mivel általában azt vesz az ember, ami nincs otthon. Ha nincs a fejedben kép a tésztáról, akkor hogy fog eszedbe jutni, hogy az hiányzik? Elvégre fogalmad sincs, hogy mi a franc az a tészta. Gondolom ezért sem lehet könnyű vaknak lenni, nekik saját belső "képet" kell hozzárendelni egy szóhoz, amit talán a tapintással lehet helyettesíteni. Talán. Nem beszéltem még vak emberrel, de most, hogy ez felmerült bennem, lehet, hogy letámadok egyet az utcán a kérdéseimmel. Szóval hogyan tegyek életszerű képet az agyamba, ami megmutatja előre, hogy mit kell tennem? Hogy mire számíthatok, ha benyitok egy ismeretlen ajtón, ismeretlen szemek közé, amik rámszegeződnek? Nos, erről már van képem és érzésem is. Vörös arc, bőséges zavar és makogás. Kerülöm ezeket a tüneteket, amíg csak lehet. Miért nem helyettesítem ezt a képet egy barátságos hozzáállású ember kedves tekintetével? Azért, mert többször találkoztam barátságtalan, hivatalos, vagy éppen agresszív tekintettel? A méret a lényeg? A több felülírja a kevesebbet? Az a pár pozitív alkalom elsikkad az emlékek között? Nem tudom. Próbáltam már képet létrehozni valami jobb kifejletről, de  mindig ott dübörög az agyam hátsó részén, hogy ez csak tákolt kép, nem igazi emlék. A kép alapján eldöntöttem, hogy most már tényleg elindulok. Esetleg meg is terveztem az útvonalat. A helyet. Láttam magam, ahogy nyitom a bejárati ajtót, mert ezt már sokszor megtettem, tehát van róla képem, emlékem. Aztán mikor tettekre kellett volna váltani a képzeteket, akkor bizony leültem a seggemre és úgy döntöttem, hogy bekapcsolom a gépet és megnézem, hogy várhatóan merre mozdul a bitcoin árfolyama.
Szóval mi a megoldás?
Tisztázom magamban az értékeimet, mert az önértékelés hiányát mindenki megérzi, és még az is belém rúg, aki egyébként Teréz anya kedvességével van megáldva.
Megpróbálom elKÉPzelni a jó kezdetet, a jó embereket, a jó befejezést.
Összeszedem magam és a kép vonzásának engedve elindulok felfedező útra.
Hogy megteszem-e? Meglátjuk.