Interjú a halottak ápolójával

Belépek egy terembe. Két, félig katatóniás ember van bent, egy fiatal férfi és egy idős nő. A férfi ül, a nő sétál. Körbe, körbe és ismét körbe. Időnként mind a kettő motyog, de egyébként még a mozgásuk is mozdulatlanságot sugall. Egy nagy kórházi váróteremnek tűnik a hely, mocskos, szürke, kellemetlen. A bejárattal szemben egy nagy kétszárnyú csukott faajtó van. Az egész teremben ez tűnik egyedül élőnek. Igen, képzavar számomra is, pedig én itt vagyok. Furcsa érzés ez, megmagyarázhatatlan. A gondolatok egyszerűen a földre esnek, nincs hova menniük, nem lehet követni őket. Megjelenik egy fiatal, fehér köpenyes nő, mosolyog, integet. Odakerül elém. Igen, szó szerint. Teleportál? Megkérdezem:
- Szia! Te most teleportáltál?
- Szia!  Nevezzük így, ha ezt érted.
- Nevezhetnénk máshogy is?
- Persze, ez csak egyfajta kép, a kép mozog, tudod követni. Egy kivetülés.
- Értem. - mondom, holott egy árva szót sem fogtam fel - ki vagy te?
- Kinek látsz?
- Kórházi nővérnek.
- Minek látod ezt a helyet?
- Egy lepukkant egészségügyi létesítmény várótermének.
- Akkor az. Kórház, nővérrel. Mondjuk elég szörnyű kép van a fejedben a földi egészségügyről.
- Földi?
- Majd elmondom, ha az igazi kérdést teszed fel.
- Mi ez a hely? Tudom, kórház nővérrel, de kik a betegek?
- Halottak.
- De hát élnek!
- Nagyon kevés fogalmad lehet az életről, ha ezt annak látod. Halottak, mert meghaltak, halottak, mert nem élnek. Halottnak nevezzük őket, amíg nem jönnek rá, hogy élnek.
- Ezt még mindig nem értem.
- Halottak, mert ez nem élet. A Földön halottak, eltemették, elhamvasztották őket. De ott maradt egy részük, ebben az állapotban, amiben most látod őket. Egy idő után idekerültek. Idehozta őket valaki, vagy elküldték őket a földről. Esetleg, ha így jobban érted: elengedték. Gyertyát gyújtottak és azt mondták: "menj békével, oda, ahova menned kell". Érted?
- Nagyjából. De nem erre való a temetés? Hogy gyertyát gyújtsunk és elengedjük a halottainkat?
- De, erről kellene, hogy szóljon. Ám erről szól-e valójában? Ha meghal valakid, akit szerettél, akkor ott vagy te, és nagyon sajnálod magad, hogy már nincs veled a halott. Ha volt leszármazottja, az egyszerre gondol arra, hogy szegény én, elveszítettem az xy-omat, meg arra, hogy vajon mennyi volt a bankbetétjén. Van ott rosszakaró, aki el sem akart menni a szertartásra, csak képmutató és önmagát féltette attól, hogy megszólják. Ezek után képzelheted, hogy a halott egyedül van és csodálkozik. Eltelik egy kis idő és ők belekövülnek ebbe az érzésbe. Áll és hall. Hallgatja, hogy a társa éjjelente zokog, a fia szidja, mert nem hagyott rá semmit, a temetés sokba került, az ellensége elégedetten dörzsöli a markát...
- Most úgy érzem, újra meg kell kérdeznem. Ki vagy te, és mi ez a hely?
- Ez az a hely, ahova az ilyen fásult, megkövült, gondolattalan halottak kerülnek. Én az vagyok, aki figyel rájuk. Mást nem kell tenni, rájönnek maguktól is, hogy nem jó amit megélnek és akkor elkezdenek unatkozni. Kérdéseket tesznek fel, "felélednek". Én nem vagyok nővér, ez pedig nem kórház. A kultúrád, a pénzed, a földi léted, a hited határozza meg, hogy minek látod. Egy ősi törzs tagja engem varázslónak lát, ezt a helyet pedig egy nádkunyhónak.
- Hm. Értem. Akkor ez fokmérője az én gondolkodásomnak is. Mennyi időt szoktak eltölteni itt a halottak?
- Ez eléggé értelmezhetetlen kérdés itt. Nem használunk időt, mert felesleges.
- Hogyan?! Az időt használni? Az idő tény, halad, megállíthatatlan.
- Neked. Nekünk nem. Használjuk ha kell, mint egy eszközt, de nem törvényként. Ez nem az a világ.
- Más-világ?
- Más. De ez itt még nem a világ, ez csak átmenet a világ és a más-világ között.
- Valami purgatórium féle eszmére gondolsz?
- Itt annak a szónak se sok értelme van. A halottaink érezhetnék purgatóriumnak, de ahogy mondtam, egyelőre halottak. Ha magukhoz térnek, akkor viszont tovább akarnak menni és mehetnek is, ezért nekik sem jelenti azt a purgatóriumot, ami a te fejedben létezik.
- Észrevettem azt a faajtót ott szemben...
- Igen, ott mennek ki, ha magukhoz térnek.
- Mi van ott?
- Várj, kinyitom.
Kitárja a kétszárnyú ajtót, meglepően könnyen nyílik a méretéhez képest. Rám néz, és mintha olvasna a gondolataimban, elmosolyodik.
- Persze - mondja - itt a szavaknak sincs igazi értelme. Az ajtó, ahogy közben rájöttél, nem ajtó, nem fa, nem kétszárnyú, nem létező. De azért használjuk azt a fogalmat, ami a fejedben van. Nézz ki az "ajtón" - mosolyogva nyomja meg az utolsó szót.
Kinézek, de nem látok messzire. Gyönyörű, füves terület, de köd van fölötte, ami eléggé behatárolja a látótávolságot. Most mellénk ér az idős nő, a "halott". Valamit motyog, de nem értem. Elér az ajtóig, átsétál előtte és ekkor eltűnik a fű, a köd, a mező, minden. Egy elég csúnya, szinte posztapokaliptikus világ jelenik meg az ajtón túl. Aztán a nő továbbcsoszog, a látvány visszaváltozik. Nagyjából értem, de megkérdezem, hogy mit láttam.
- Ez az asszony ilyennek látja a világot. Neki nem szép, és ahogy láthattad, nem is igazán világ. Inkább amolyan világvége utáni képzet.
- Akkor ez az ajtó mutatja meg, hogy felkészültek-e?
- Igen, megmutatja, de általában mire ki kell nyitni, addigra felkészültek. Inkább arra használjuk, hogy az észhez térésük után megnézzük, hogy milyen tanítót kell melléjük rendelni.
- Hogy érted ezt?
- Amikor itt feleszmélnek, akkor még nagyon sokat kell tanulniuk, felidézniük. A kapun túli kép megmutatja, hogy milyen gondolatok maradtak a fejében, hogy milyen hitekkel érkezett vissza közénk. Ezután jön egy tanító, aki ezek alapján fogja visszavezetni az itteni életbe. Persze ez csak átmeneti - mint a földi élet - de ahogy ott is szükség van egy folyamatra, aminek a végén elmondhatod, hogy felnőtté váltál, úgy itt is szükség van egy folyamatra, ami a felnőtté vált énedet még egy szinttel feljebb tornássza. De ez már nem ennek a helynek a feladata, a mi feladatunk azzal ér véget, hogy kilép a halott, - aki addigra már nem halott.
Elgondolkodtam. Ezer kérdésem lenne, de érzem - nem tudnám felfogni a választ. Inkább elköszönök, sétálok körbe a halott asszony mögött. Talán még motyogok is. Azt hiszem, ezentúl elengedem a halottaimat. Elküldöm őket, ne az én önsajnálatom tartsa "lent" őket. Talán még egy fohászt is elengedek, hogy ha rám kerül a sor, akkor nekem se kelljen katatóniás állapotban lézengenem a földön, sem a halottak kórházában... Visszalépek a nővérhez, egy kérdés jutott az eszembe:
- Rendben, a temetési szertartások nem mindig jók, de mi van azokkal a tanításokkal, amik a halál utáni utat tanítják meg nekem? A Tibeti halottaskönyv például?
- Azok egy fokkal jobbak, de természetesen, ha megtanulod és hiszel benne, akkor elég kellemetlen lehet az átmenet onnan ide. Gondolj bele, a Tibeti halottaskönyvben szörnyekkel kell megküzdened. Jobb, ha kialakítod a saját hitedet ebből a szempontból, mindenféle kín nélkül. Hidd el, nagyon egyszerű ez az egész. Rájössz, hogy meghaltál, és odaképzeled magad, ahol lenned kell. Jobb szavakkal,  mint képekkel. A képek hatnak. Azonnal. Bármi fordul meg a fejedben, azonnal ott vagy. Ezzel egy egészen kellemetlen ugrálás következik a képeid között. Felesleges. Mondd: "oda akarok menni, ahova mennem kell!". Nem kell mindenkitől külön-külön elbúcsúzni, felesleges. Egy a világba kiáltott "viszontlátásra!" hatékonyabb.
- Köszönöm! Viszontlátásra!