Polgárok háborúja

Állunk egymással szemben, két tömeg. Mi megnyertük amit akartunk, ők pedig nem akarják átadni. Félünk. Csak sorfalunk van, kevés fegyverünk, még kevesebb vezetőnk. Állunk önmagunkért, a gyerekeinkért, a hazánkért. Sokszínűek vagyunk, eltérő bőrszínű emberek, vegyes, össze-vissza ruházatban. A másik oldalról fegyvercsövek néznek ránk. Félelmetesen vidám színbe öltözött harci gépek. Van vezérük, példaképük. Vannak kiképzőik, különböző országok maffiózói, gyilkosai trenírozták őket, hogy gond nélkül szúrják a testvérükbe a szuronyt. Farkasszemet nézünk. Nem agresszíven, nem akarjuk, hogy támadjanak. Nem akarunk semmit, csak ami jár, amit megérdemlünk. A méltó életet. Amikor nem minden a másé, nem mindenki ellenség, aki más véleményen van. Úgy látszik, hogy nem kaphatjuk meg. Oldalról harckocsik dübörgő hangja ér hozzánk. Nekünk nincs, ez is az ellenfelünké, a testvéreinké. Várunk. Szemben velünk valaki beszédet tart. Majd egy torokká áll össze a tömeg, egyszerre üvöltik: MAGYARORSZÁGÉRT! A mi kiszáradt szánkon, összeszorult torkunkon suttogva esik ki a szó, hogy a macskaköveken azonnal összetörjön: Magyarországért... Mellettem egy idős férfi összegörnyed. A szívét fogja. Belekarolok, hátha állva tarthatom, de nem megy. Együtt kerülünk a földre. Kérdezem, hogy van, kivinném a tömegből, ki az őrületből. Nem engedi. Elhaló, csendes szóval mondja: most itt kell meghalni, nem otthon. Felállok, balra nézek, segítséget keresve. Végül hárman felállítjuk a férfit és támogatjuk. Nincsenek életjelei, de fogjuk, mintha ezen múlna a jövője, a jövőnk. Eldördül az első lövés. A csendben szétrobbantja a fülünket az irgalmatlan durranás. Azt hittem ők lőttek, de nem. Egy nő a mi oldalunkról. Maga ellen fordította a fegyverét. Nem látott reményt, ahogy mi sem. De nem adhatjuk fel. A mögötte álló felkapja a fegyverét, közben megpróbálja letörölni a nő vérét magáról. Szörnyetegnek látszik, pedig tegnap még lehet, hogy kenyeret sütött. A gyerekek hátul vannak, mögöttünk, a házakban. A bennünk élő, remegő gyermekek képe az, ami itt tart minket. A bennük élő remegő gyerek viszont el akar küldeni: menj, menekülj, nem akarok meghalni! Magamba mélyedek. Mit keresek itt?! Még elmehettem volna. Még lett volna esélyem egy kicsit élni, elmenni messzire. Mindegy már... Lépnünk kellene, de nincs aki megmondja, hogy hova, miért, és mekkorát. A szemben álló tömeg a vállához veszi a fegyvert, felcsatolja a szuronyt... Nevetnek...