Napok

Tegnapelőtt elmentünk venni egy sonkát. Megkérdeztem, hogy melyik a legkisebb. Lemértek kettőt-hármat, és egy 7,4 kilósnál maradtunk. Ez 2290 Ft/kg. ami testvérek között is a fene egye meg. Hát mindegy, régen ettünk már rendes füstölt sonkát húsvétkor, mindig csak azt a füstpácos vackokat vettük. Én magamhoz öleltem, mint egy csecsemőt és mondtam neki, hogy "gyere kicsim, apu most hazavisz". Nem értem, hogy az eladó hölgy miért akart kiesni a pultból nevettében. Sebaj. Aztán megkérdezte, hogy az úr akar még valamit? A feleségem válaszolt, hogy "remélem nem". Ekkor megszólalt az úr balról, hogy csak a zsírt. Nem égtünk jobban mint a rongy. Észre se vettük, hogy van ott valaki. Gondolom amikor átgázolnak rajtam az emberek, nekem is hasonló lehet a kisugárzásom. Hazaértünk és gyorsan eljutottunk a "miért nem vesznek sonkát a panellakók?" találós kérdés megfejtéséhez. Hát nincs hova tenni. Ezért feltettük a szekrény tetejére. Valamiért Gina cica felszokott az asztalra, ami közvetlenül a szekrény mellett van. Sőt, valamiért fel is akart mászni a szekrényre. Egész éjjel. Előttem van a kép, ahogy a hét kilós macska küzd a hét kilós sonkával.

 Az asszony megint hozta a formáját: kért egy DARAB karajt, erre a hentes hozott neki EGY darab karajt. Ha nem értenéd a különbséget: az egy DARAB az egész karaj egy darabja. Az EGY darab pedig egy karaj. Szóval hazatértünk egy folyóméternyi hússal. Már jártunk így, akkor három darabot kért... Rántott hús volt. Igen, szeretem a száraz húst, ez van. Meg rántott gomba. Az is volt. Nos, életem legdurvább refluxos rosszullétét éltem át az éjjel. Ha nem lett volna tele az összes arcüregem savval, akkor mentőt hívtam volna, mert annyira égett a szívem környéke, hogy joggal hihettem volna, hogy valami nagy baj van. Salvus víz befele azonnal, a párna ülő helyzetbe és próbálj meg aludni. Nem nagyon ment. Hatkor meg ébresztő, indulni kell az orvoshoz.
Csúcsforgalom stimmel. Balról süt a nap és jönnek az autók. Meg egy biciklis, akit nem vettem észre. Kikanyarodtam elé. És rámcsöngetett. Hát majdnem beleharaptam a nyelvembe a röhögéstől. Persze nagyon szégyelltem magam, nem szoktam én ilyet csinálni, de gondolom azért mindenkivel előfordul időnként. De érted: csengő...
Beértem az orvoshoz és rájöttem, hogy könyvet nem vittem. Ilyenkor nézem a padlót. Meg azt a sok orvostanhallgatót, akik úgy járkálnak, mintha minden sarokról azt várnák, hogy előttük terem egy professzor és kioktatja őket. Visszafogott, szinte suta járás, szelíd, félős arc... Gondolom szokatlan a klinikati környezet még. No, majd pár év múlva kinyílik a száj. "Nem azért tanultam hat évig, hogy maga mondja meg, hogy melyik lábát kell levágni! Upsz, kedves uram, az a láb, ami térbeli helyzetét tekintve máshol van, mint maga, igazából jó volt, de sebaj. Holnap eltávolítjuk a rosszat is... De igen! Én vagyok az orvos! Majd én tudom!"
Szóval ülök a váróban, nagy gyakorlatom van már benne. Jönnek-mennek az emberek. Bejött egy pár. Ez andrológus, szóval igazából férfigyógyász. Ehhez képest elég sok a nő. Gondolom azért valami mást is csinálnak, talán lombikprogram, vagy ilyesmi. Bejött egy pár. Mondhatjuk, hogy cigányok? Mindegy, már kimondtam. Szóval egy szép darab (nem a kigyúrt) kopasz férfiember, meg egy nő. A nő lehet, hogy nem volt cigány, de a lényeg szempontjából lényegtelen. Bejönnek. Hát a nő, valami hihetetlenül remek izléssel válogatta össze a ruháit. Adidas volt, tetőtől talpig. Bizony, később kitérek rá, hogy ez miért jó. Úgy az általános véleményem az volt, hogy ha nekem citrompofozó* cégem lenne, azért meggondolnám, hogy hova teszem ki dolgozni, mivel úgy nézett ki, mint akinek gondolkodni kell, hogy a jobb láb után melyiket kell előre tenni. De nézzük azt a komplét. ("Mi is a komplé? Klasszikus felfogás szerint olyan női ruha és kiskabát együttes, mely azonos anyagból készült. Modern változatban a ruha felett viselhetünk más anyagból készült, eltérő színű, mintájú blézert is, a lényeg, hogy az anyagok, színek és minták harmonizáljanak.") A cipő, ahogy említettem, Adidas. Rózsaszín. A nadrág is Adidas. Fekete alapon piros a három csík az oldalán. A felső is Adidas. Szürke, narancssárga mintázattal. Majdnem kiütötte a szemem a harmónia. Oké, láttunk már rosszabbat is. Egyszer csak meghallottam a férfi hangját. "Tű.... Tűzjelző" Mondom baj van, ez felgyújtott valamit és ijedtében dadog.

Odakaptam a fejem, és kiderült, hogy csak a táblát olvasta fel, ami a falon volt. Aztán büszkén körülnézett. Egyedül voltam, szóval rám nézett. Én meg másfele. Véresre haraptam a számat, de nem nevettem. (Ha nem harminc éves lennél, ezért adnék egy hármast. Így inkább ülj le fiam, egyes.) Jött a következő pár. Ránézésre egy a tízes éveinek végén járó srác, meg talán az idősebb, vagy a hasonló korú de jóval kiéltebb párja. Hát ők voltak gazdagék. Gondolom. Abból, hogy hozzám még nem vágott senki pusztán jószándékból Nike Airmax cipőt. Azt jó sok pénzért szokták dobálni. Ezeket is megnéztem magamnak. A nő aránylag normális ruhában volt, (mondjuk nem nekem, de a mai elfogadott öltözéknek megfelelt). Nyilvánvaló, hogy nem ő jött az orvoshoz. A srác a tréningruhában, az.   Mert hát mi másban járnának emberek orvoshoz. De ez legalább egy igazi teljes értékű egységes ruha volt. Fekete Adidas. Szürke Nike cipővel. Ezt majdnem annyira fájt látni, mint a kínaiban kapható ugró pumával jelképezett "Nuna" feliratú szabadidő ruhákat. Aztán sorra kerültem. Az ajtóig. Ott közölte az orvos, hogy nincs még eredmény, majd egy hét múlva menjek újra. Aludtam volna tovább inkább.

*A századfordulón citrompofozónak nevezték az utcaseprőket, mert a fő elfoglaltságuk az volt, hogy a lóbogyót megpróbálják egy rőzseseprűvel a lapátra terelgetni.